web analytics

Elhagytuk a szállodát. A következő napokat „vidéken“ fogjuk tölteni különböző kisebb városokban, ahol már hírét vették, hogy érkezünk. Cukizmus hegyek. Reggel indult a vonatunk, úgyhogy most személyesen megtapasztalhattuk a helyi „MÁV“ szolgáltatását. Otthon a szolgáltatás szó egész más jelentéssel bír, mint itt… Először is a peronra már csak jeggyel mehetsz be (József Attila itt bajban lett volna…), amit egy kapunál álló kalauz néz meg. A peron tiszta, ötletes padokkal tarkított, nem jön oda a hajlékony csávó sörért, nem dobálják el a csikket. Tényleg! Most, hogy így belegondolok, alig látni dohányzó embert… A vonat néha itt is késik, de a kocsiszámozás már a vágánynál megnézhető, így rögtön odaállhatsz, ahol majd fel kell szállnod. A felszállásra csak 1-2 percet szánnak. A jegy mellé kapsz egy kisebb „alvójegyet“, amit az előtted lévő ülés háttámlájára felszerelt kis jegytartóba kell beletenni. Ha az ott van, nem kell elszenvedni a magyar „Ébredjén mán fő vazz“ és „tessék mutatni a jegyét“ kiabálást, a kalaj csak kiveszi és kezeli, anélkül, hogy megzavarjon az alvásban. A vonat ülései között nagy hely van, kényelmesebb, mint a repülőn. Mint nálunk, itt is végig szokott menni a büfékocsi, és árulja a helyi pufit és Kőbambit, az emberek nem rókázzák össze vagonokat, nem firkálnak, az egész tök tiszta. De a biztonság kedvéért fél óránként végigmegy a kocsin egy takarító is és mindenkitől elkéri a szemetet! A légkondit tolják ezerrel, nehogy szenvedj a melegtől. A jegesteához a jeget a megfagyott ujjaiddal tudod pótolni.
Azt mondták (egyre délebbre megyünk) készüljünk fel a forróságra. Mivel a koncertekért külön nem kapunk pénzt, megpróbálnak tejben és vajban füröszteni, érkezésünk után elvittek minket egy pekingi étterembe – valószínűleg a legdrágább helyre a környéken -, hogy megkóstoltassanak velünk minden helyi érdekességet. A mellette lévő boltban mindenki vásárolgathatott magának népviseletet, szobrokat, képeket, teáskészletet, evőpálcikát, fagyasztott rizst… ☺
Ez egy kisebb város a többihez képest, a lakosság számáról megoszlottak a vélemények a vezetőink között is. Valamelyik azt mondta, 1 millió, valamelyik 200 ezerről beszélt. Az utóbbit kétlem, mert elég nagynak és túlzsúfoltnak tűnt. Itt is van azért vidék feeling, a szállodában például már nem nagyon beszéltek angolul, átalakító és vasaló sem volt, ezeket külön kellett kérnünk a vendéglátóktól. Mindenki hihetetlenül kedves, mosolygós, lelkes, egyszóval körberajongtak minket. Sajnos a hangosítással megszenvedtünk eléggé, a taiwani mikrofonok a Yamaha diszkós cuccon már egyáltalán nem szóltak jól. Gergő továbbra is beteg, a félidőben behívtak hozzá egy kínai orvost, aki kisebb akupresszúrás kezeléssel és teafőzettel próbálta meg helyretenni őt. (Röviden megjegyzem, mára jobban van! Ja, és nem kért vizitdíjat!)
A koncert mindezzel együtt egész jól lement, de ami utána következett, abban eddig csak Gergőnek volt része a VIP-vel. Kiültettek minket öt székre egy végeláthatatlan sor elé, és dedikálnunk kellett. Amit ezek művelnek, az röhej. Az egyik lány már olyan szinten izgatott és cuki volt, hogy azt hittem helyben összecsuklik agyvérzésben. Ha hazaértünk, majd megmutatjuk, mit csinálnak itt a lányok közben. Vicces lesz, de a fele sem lesz annak, ami itt van. Mindenki fotót akart, CD-t, táskát, műsorfüzetet dedikáltatni. A sor végén művégtagosok álltak, akik frissen készített kezekkel és mosolyról visszaoperálható szájjal üzleteltek.
Az őrület után még vendégül láttak minket egy kis vacsira, készült egy interjú, volt kis éneklés mindkét kórus részéről, majd bevetettük magunkat a Night Market-be. Természetesen mindenki vásárolt magának helyi jellegű maszkot, kínai zoknit. Elvittek minket a legújabb őrületbe, egy kis fotós bódéba, ahol készíthetsz magadról 6 képet, majd egy számítógépen különböző cuki dolgokkal (madárka, csillagok, virágok) rózsaszín, adrenalinnal felpumpált vattacukorfelhőt készíthetsz belőle. Zseniális imidzsfotók készültek… Aztán aludtunk. Végre! Amióta itt vagyunk folyamatosan 4-5 órákat tudunk szunyálni. Most megvolt a 7!
Otthon, remélem, minden rendben, és még haza fogunk tudni menni.

Miki voltam