web analytics

Végül csak megérkeztünk. Az egész pontosan úgy történt, ahogyan az lenni szokott: a távolság a végére lassan és kíméletlenül, kilométerről-kilométerre, de mindig legyőzi a lelkesedést és az élénk jókedvet. Persze lehet ellene dolgozni pár whiskey-vel a repülőgépen, de a stewardess és a leöntött utastársad rosszalló tekintetéből mindig rá kell jönnöd, hogy ez sem folytatható Szöulig.
Reggel 9.40-kor indultunk Pestről Párizsba, vidáman és boldogan. Barni meghagyta, hogy Párizsban az átszálláskor nagyon kevés idő van, úgyhogy ütemesen próbáljunk átmenni az egyik terminálról a másikra. Egy kis személyes élmény, a Charles De Gaulle-on rohanás közben összefutottam egy híres amerikai filmszínésszel is (http://www.imdb.com/media/rm2898303744/tt0164184), csak nem volt idő fotózkodni. Kb. olyan volt, mint tavaly Londonban, amikor a metrón Emma Thompsonba botlottunk.
Időben megtaláltuk a gépre vezető utat, és izgultunk, hogy a csomagjaink is hasonló élményben részesüljenek, mivel két külön forrás is egyöntetűen kiröhögött minket, amikor a Charles De Gaulle reptér csomagkezeléséről esett szó. Franciákhoz méltóan 45 perces késéssel indultunk, és már akkor éreztem, hogy a jókedvem nem fog kitartani 10 órán keresztül. Amikor felszállsz a gépre, azt hiszed, hogy a székek úgy fognak kinézni és olyan kényelmesek lesznek mint az első sorokban, és később esik le, hogy az a bussiness class volt, majd pár lépéssel később, egy függöny mögött eléd tárul a rideg valóság, szűk helyek hármasával, mínusz 20 fokra hűtött utastér. A távol-keleti repülőgépeken személyes médiacenterek találhatók az üléstámlákon, elég nagy film-, játék és szórakozási választékkal. Kb. 3 percen belül unod meg. Aludni sem tudsz nagyon, mert ilyenkor még nem fekszel le otthon, úgyhogy próbálod hátul ácsorogva beszélgetéssel, evéssel, vagy a táj nézegetésével elütni az időt.
Az útvonal elég érdekes volt. Párizs, Dánia, Götland-szigetek, Észtország, végig Szibéria fölött (ahol estefelé láttuk kigyulladni a hatalmas jelzőtüzeket), aztán lefelé a Bajkál-tónál, Ulan Bator, Kína, Peking (két-három óra sötétség után itt már reggel volt), ott egy kicsit balra, leszállás Seoul-hoz közel. 10 óra alatt. Otthon éjfél volt, amikor helyi idő szerint 7-kor megérkeztünk. Ekkor már eléggé lapos és fáradt volt a hangulat, próbáltunk valahogy kivergődni a reptérről, és a váróban végre találkoztunk a szervezővel, Jude Oh-val.
A levegő elég párás, kb. 25-28 fok van, de azt mondták, szokatlanul meleg volt ma, az eső nem nagyon esik. Lassan a párás meleg a szemeinket is kezdte nehezíteni, bepakoltunk a kocsiba, és Jude Oh átvitt minket Szöulba a szállodába. Na, itt kezdődött a mai napi kálvária. Azt hittem, ennyire egyszerűen megúsztuk a dolgot, reggel 9-kor végre ágyba kerülhetek. Természetesen a portás jött az első rossz hírrel: a szobák csak 11-re lesznek készen. Zseniális. Ekkortájt kezdtem a fáradtságtól hangokat hallani, a lábaim már nem nagyon akartak mozdulni, úgyhogy egy hirtelen ötlettől vezérelve kimentünk a szálloda mögé, megnézni Szöult messziről. Egy sétányon álltunk meg, ahol fura szerelésben, mindenféle UFO-arcot kölcsönző maszkokkal és sapkával felszerelt emberek futkostak és bicikliztek. Belül valaki felröhögött bennem, de a félájult állapot miatt kifelé már nem jött. Ja, és sok szitakötőre emlékszem még, a többi elég homályos… Jude beszélget Barnival, Geri valami sportszeren ugrál, fura kétfejű emberek szitakötőszárnyakkal motoroznak…
Miután felpofoztak, beugrottunk a szervezőcég irodájába. A főnök nem volt ott, de megnyugtattak minket, hogy találkozni fogunk vele, hiszen 13 órára van egy lefixált közös ebédünk. Ismét zseniális. Nagy koponya volt, aki kitalálta, hogy ne hagyjanak minket aludni. Mivel elrakatni nem lehetett, bele kellett törődni, hogy a szállodában kb. 50 percnyi alvás jut. Ezt megpróbáltam nagyon kihasználni, és a lehető leggyorsabban bealudni a szobaajtónyitást követő 5 másodpercen belül. Sikerült.
13 órakor valahogy lejutottam az előcsarnokba, és együtt átmentünk ebédelni a főnökkel. A csávó persze nem beszél angolul, de ez nem okozott gondot, mert nem sokat beszélt a kajára való koncentrálás közben. Szerintem ezalatt a két hét alatt én csak fogyni fogok, a koreaiak nyúlkaját (sok zöldség, fű-fa-bokor, bármi amit találnak a szájukba veszik) esznek csípően, kevés rizzsel, csípős szósszal, barnamoszattal, csípős mártással… Csípős… A többieknek ez ízlik, ennek örülök, én meg majd csak kibekkelem valahogy pár falat rizzsel.

Ebéd után meginvitáltak minket egy teázásra, beszélgetésre az irodába, ahol megtudtunk néhány részletet a turnéval, lemez- és kottakiadással és a szervezéssel kapcsolatban. Ekkor volt 15 óra, és lassan már teljesen mindegy volt, hogy alszunk-e vagy sem, úgyhogy úgy döntöttünk bemegyünk Szöulba néhány fotókelléket vásárolni. Elég olcsó errefelé. Ezzel jócskán elment az idő és az oda-vissza út alatt elcsípett 1-1 óra alvások is sokat segítettek, úgyhogy 20 órakor még megnéztük az egyik koncerttermet és környékét. Elég nagy nyugiban és tisztaságban élnek errefelé az emberek, egész más mint Tajvan, csak néha van büdös az utcán, de inkább nyugatias a kultúra. Sötétben pedig sokkal szebb a város. Készültek képek, majd töltjük fel.
Jude Oh egy nagyszerű ötlettől vezérelve meghívott minket egy sült csirkézésre, aztán visszajöttünk a szállodába. Most itt éjfél múlt (otthon 17 után vagytok), és megpróbálom a pénzbedobós internettel valahogy elküldeni ezt a bejegyzést. A szobák tiszták és szépek, jól érezzük magunkat, vagyis én már gyakorlatilag semmit sem érzek, de szerencsére lesz idő aludni. Holnap újra jelentkezem.