web analytics

Miki unszolására én is tollat,
illetve gépet ragadtam, hogy írjak a blogba.
A mai nap elég kor(e)ai keléssel indult, ugyanis 7:20-kor puccparádéban a mikrobusznál kellett lennünk. Elbúcsúztam szép szobámtól, és 22-re sikerült is leérnem, ami nálam már-már rekordszámba megy. Egy gyors fánkvásárlás után (a szállodával szembeni Dunkin' Donuts-ban, ahol érdekes módon egy amerikai rendőrrel sem találkoztunk) elindultunk a reptérre, hogy Jeju (ejtsd: Csedzsu) szigetére repüljünk. Csak egy érdekes adat: Dél-Korea területe nagyjából Magyarország területével megegyező, de harmadannyi úthálózat van mint nálunk, viszont 24 repülőtér. Az utunk elég érdekesre sikeredett. Ugyanis a GPS bevitt minket az erdőbe. Pontosabban rizsföldekre. Szegény azt hitte, hogy arra rövidebb. Kicsit paráztunk azért, hogy ha erre vezet az út, az milyen repülőtér lehet? Persze Dzsúdó kimagyarázta, hogy legalább megmutatta a kántriszájdot…
Miután sikerült visszakanyarodni az autóutra, 10 perc után megérkeztünk egy parkolóba, ahol felvették a mikrobusz adatait, hogy visszafelé is azzal tudjunk menni. A repülőtéren minden flottul ment, helyi anyakönyv-vezetőnek öltözött ügyintézők terelgették a jónépet, mellükön
középen átvetett fehér szalaggal, amin koreai szöveg és a címerük volt, ami mellesleg erősen hajaz a Pepsi logójára.
A biztonsági vizsgálatnál kiszúrtak… Kérdezték, hogy mi az az elem a táskámban? Odahívtam Dzsúdót, aki lebeszélte a csávóval, hogy borítékba rakják az elemeim, amik a mikrofonhoz kellettek, majd a leszállás után megkapom. Itt úgy látszik minden működik. Arra viszont nem gondoltak, hogy az elemeknek álcázott C4-eseimet az utastérből is be tudom élesíteni? 🙂
Kb. egy órás várakozás-hülyülés után felszáltunk a gépre. Itt kicsivel még furcsább volt, hogy mindenütt csak ferde-szeműeket látni… és
olyan ferde szemmel néztek ráadásul… Mögöttünk egy 3 éves forma kislány ült anyukával, az ölében pedig nem holmi gumicukor, vagy csoki… ááá. Kis alufóliában otthon összekészített sushi, az a fincsi.
Az egyórás repülőút után megérkeztünk a szigetre, ahol egy kisebb fogadóbizottság várt minket virággal, mosollyal, hajlongással.
Csomagokat mikrobuszba be, majd indulás kajálni. Valahol a semmi közepén megáltunk egy étteremnek tűnő épületnél, ahol már elő volt
készítve a sok koreai finomság. Kissé érdekesnek tűnt, hogy csak mi voltunk ott. A kaja szokásos helyi jellegzetesség sok csípőséggel. A
pálcikával evést lassan kezdem megszokni, de még mindig olyan béna vagyok vele, mint egy vakvezetőkutya a sötétben.
Volt csípős-paprikás tintahal, sok hagyma, valami disznóhús-szerűség csípősen, halkaják, zöldségek és persze ragacsos rizs minden
mennyiségben A kaja után elmentünk a szállásra lepakolni, utána pedig mikrobusszal a sziget belseje felé vettük utunkat, a szigeten (és az országban) található legnagyobb hegy felé, amit úgy hívnak, hogy Halla, ami 1950 méter magas. (Tehát nem egy Hallatlan hely ez…:)
Rengeteg szobrocskát láttunk menet közben kisebb-nagyobb méretben, ez is helyi jellegzetesség, az a nevük, hogy DolHarubang, ami annyit jelent, hogy KőNagypapi. Lukacsos lávakőböl készültek, joviálisak.:) A sziget lakói régebben úgy vélték, hogy megvédi őket a rossz
dolgoktól. (Hát ha rájuk tudták borítani, akkor biztos…) Persze útközben láttunk modernebb változatokat is, KőLányt, KőFiút,
KőÁllatokat, KőHalakat. Útközben többször is megálltunk, az egyik megálló 1100 méter magasan volt, az út mellett egy fahíddal
körbevezetett kis park volt, itt tettünk egy sétát, majd tovább mentünk egy másik parkba, ahol lávakövek és bonsai fák tömkelege volt.
Eközben még volt egy érdekes hely, ahol visszafele lejtett az út, vagy mi.
Mi se nagyon értettük, mert azt láttuk hogy előttünk van egy emelkedő és az közben lejtett. Én még egy biciklivel is kipróbáltam. Hihetetlen.
Ezután visszamentünk a hotelba, gyors fürdőcucc-összeszedés, majd a szokásos vacsi. Illetve nem túl szokásos, ezuttal kicsivel több volt a
kilógó csáp, álláb, zsigerzacskó, rákolló. Tehát tengeri-herkentyűs leves volt. Ezt kb. úgy kell elképzelni, mint egy túlzsúfolt akváriumot, amiben felforralják a vizet, néhány tofuval és algával megbolondítják és kész. Vacsi után lementünk a tengerpartra fürödni. Én kicsit kivártam, hogy az atlantiszi ember (Barni), aki minden vízbe elsőként megy bele, mit mond. Öt perc mártózás után kijött, hogy nincs "kedve" használt pelenkák és egyéb szemetek között úszkálni. Ennyit a fürdésről…
Tehát elindultunk gyalog a hotelbe, ami kb. két órányira volt. A felénél csak meguntuk, úgyhogy taxit fogtunk. Holnap fellépéssel egybekötött fürdés lesz (remélem szemét nélkül), úgyhogy aludni is kéne valamit végre. Jóccakát.