web analytics

Barni még mindig nem tudott venni a kislányának semmit, ezért vele, Gabcsival és Gerivel együtt 9 körül eltaxiztunk egy közeli bevásárló központba. Jude nagyon nehezen engedett el minket, mostanában látszik rajta, hogy nagyon nem akar bent lenni az irodában, sem otthon, inkább jönne velünk. A bevásárló központ egy négyszintes épület volt, az aljában Tescoval. Az áruk nem, de az árak nagyban különböznek az otthonitól. Egy márkás cipő otthon 20 ezertől kezdődik, itt 8-tól, nagyjából minden 60 és 40%-kal olcsóbb. Volt Apple részleg is, de az délben nyitott, így én ismét nem vettem magamnak semmit. Dél előttre visszaértünk a szállodába, és Jude azzal a hírrel várt minket, hogy Peti még mindig nem ért vissza a toronynézésből. Egy kicsit aggódott, de mondtuk, neki, hogy minden rendben lesz, menjünk át az irodába. Igazunk is lett, kb. fél órát késett, és végre elindulhattunk arra az ebédre, amit két hete vártunk.
Jude eleinte azt hitte viccelünk vagy gúnyolódunk, amikor szóba jött, de mi többször is halál komolyan mondtuk neki, hogy szeretnénk kutyát enni. Jasper (a Klangbezirk vendéglátója) az elmúlt este elég döbbenten nézett ránk, mert ő nem szereti, meghogy a kutyának arca van, meg érzelmei, meg értelmes állat. Mi persze soroltuk, hogy ez mindig igaz, de igaz a lóra és a disznóra is, és ha ez itt tradícionális, akkor szeretnénk megtudni, milyen.
Szóval Jude elintézte, hogy egy közeli étteremben megkóstoljuk. Mondta, hogy egy kicsit borsosabb ára van a szokásos kajánál, úgyhogy kirendel 3 adagot kutyahúslevesből, aztán meglátjuk. Ignác nem csatlakozott hozzánk, még igazán látni sem akarta, de aztán csak beült velünk, hogy legalább fotózzon. Erről a kutyaevősdiről még annyit tudni kell, hogy egy erre a célra tenyésztett kutyát szoktak hozzá használni, tehát nem az utcáról befogott bármilyet.
Természetesen az odaút, az ott eltöltött idő és még utána is a különböző kutyás viccekkel telt. Pl.:
– a kutyát nem érdekli, hogyan fűszerezik… 🙂
– palotakimcsi… 🙂 (kimcsi a tradícionális fűszeres zoldség)
– megkóstoljuk az ebek harmincadját!
– Morzsis lett a szám…
– utána kutyául érezzük majd magunkat…
– végre láthatjuk, hogyan forr az ebcsont…
– kimcsivava…
– egy fincsi kimcsis pincsi…
– egyszer volt Szöulban…

és hasonlók, volt belőle vagy száz, a többiek is majd biztos beleírogatják a képregényekbe.
Végre tehát elmondhatjuk magunkról, hogy az étteremben átkerültünk azon európai kevesek közé, akik már ettek kutyát. A leves a szokásos fűszerezésű lé, tele zöldséggel, a hús pedig főtt marhahús jellegű, de annál sokkal omlósabb, puhább, és – ezt most el kell fogadnotok – finomabb! A három tál leves simán elfogyott. Az azért érdekes volt, hogy otthon azért drukkolsz, hogy a húslevesbe ne patkányt vagy kutyát tegyenek, itt meg azért, hogy ne marhát. 🙂

Miután túltettük magunkat ezen a dolgon, elkutyagoltunk… na jó, befejezem…, szóval elautóztunk a ma esti, a koreai utunkon a sorban az utolsó fellépés helyszínére. Ez egy földbe épített, de kívülről egyszerű MÜPA jellegű helynek tűnő épület volt. A koncertterem a föld alatti második szinten volt. A hangosítás jó, az emberek hozzáértőek. Beállás után egy utolsó tradícionális ebédet költhettünk el Jude-dal, benne a kihagyhatatlan kimcsi, csípős kimcsileves hallal, tofuleves, tojásránotta csészében, és sok fajta mártás igen csípős paprikával, rizzsel.
Koncertkezdés 19.30-kor, elég hülye műsorfelépítésben. Még mindig azt hiszik, az a jó, hogyha a helyi, elég gyenge acappella együttest teszik a végére, és a két külföldi vendéget az elejére, de azért lassanként kezdenek rájönni, hogy a közönséget nem ilyen sorrendben szokás ébrentartani. Tehát először Klangbezirk, aztán Fool Moon, aztán a helyi Cool-Acappella, aztán mindenki (!) elénekli a saját Arirangját, aztán együtt a nézőkkel (!) – tisztára Forr a világ hangulat -, aztán jönnek a két-két ráadások. Baromság. A koncert után pedig – folyamatosan fegyelmezve nézőt és együtteseket is – közönségtalálkozó és dedikálás: “gyorsan… toll… aláírás… siessetek… fotó… mindenki menjen haza”.
A koreai utunk végére, estére szerveztek egy összejövetelt az összes EBS-es acappella zenekarral, ahol lehetett ismerkedni, beszélgetni. A vacsora után, kb. fél éjfél körül úgy döntöttünk, hogy visszaindulunk a szállásra, mert még hátra volt a csomagolás, az elszámolás, és az 1-2 óra alvás reggel 4.45-ig. Szóval egy szép Wedding Day (a “fly away” és “good bye” szavak jól jönnek ilyenkor egy dalban) énekléssel elbúcsúztunk, Jude és Jasper pedig jöttek velünk (ők már vagy 2 napja nem aludtak).

A profizmus szó Koreában és otthon egész mást takar. Otthon egy manager az elszámoláskor a folyosón a kezedbe adja a pénzeket, hogy számold meg, aztán szevasz. Itt az irodában Jude (aki tárgyalást és managementet tanult) Barninak és nekem előkészítette a kedvenc italainkat (!), leültünk az asztalhoz, maga elé vette a szerződést, megkérdezte, hogyan éreztük magunkat, elégedettek voltunk-e mindennel. Elmondta, hogy maximálisan elégedett volt a   teljesítményünkkel, az ő részéről nincs restancia, az iroda viszont szervezésben nagy hibákat vétett, amiért ők a felelősek. Végigmentünk a szerződéspontokon, minden rendben volt-e mindkét fél részéről, aztán elszámoltunk a repülőjegyekkel és a CD-kkel, ittunk és beszélgettünk. Profizmus, barátság és üzlet együtt. Ez a csávó tud valamit.
Elmondta azt is, hogy addig dolgozott csak az irodánál, amíg mi itt voltunk, mert ezért a produkcióért még felelősséget vállalt, de a hónap végével felmond. Így már értettünk mindent. Ideadott minden cuccot, amit elintézett, hogy az irodába kerüljenek, kaptunk ajándékba nyakkendőket is. Aztán 2 körül elköszöntünk és Barnival visszamentünk a szállodába. Visszafelé szerencsére összefutottunk a Klangbezirkkel, akiktől el tudtunk búcsúzni normálisan.