web analytics

Volt az estének egy bizonyos pillanata, amikor azt hittem, mint gyaur kutyák veszünk oda a tajvani rajongók rohama közben, de spártai módon kitartottunk, innen a bejegyzésem címe. Kezdjük elölről.

Délig aludtam, nem érdekelt sem a reggeli, sem a városnézés, de azt hallottam a többiektől, hogy a vendéglátóinkat sem. Örültek, hogy visszaaludhatnak. Úgyhogy gyors készülődés után taxiba vágódtunk és megint a gyorsvasúton találtuk magunkat Taichung felé. Yukoék szereztek nekünk reggelit meg kávét, úgyhogy kényelmesen méregethettük, éppen 250-nel vagy 300-zal megy a vonat. Gabcsinak az állomáson nem sikerült levideóznia, ahogy átmegy egy szerelvény. Kb. ennyi volt:
Tomi: – Vazze, ez nagyon jön!
Gabcsi: – Várj, felveszem.
Tomi: – Már mindegy.
🙂

A taichungi szállás kicsit visszafogottabb az eddigieknél, de jó lesz erre az estére. Nehéz ez az állandó menés és táskából öltözés, de csütörtökön vége szakad ennek is, akkor térünk vissza Taipeibe. Pici pihenés után irány a helyi egyetem, ahol egy 1200 fős előadóterem vár minket. Életemben ennyi robogót nem láttam, mint út közben idefelé, valamint itt a parkolóban. Megpróbálom összeszerkeszteni nektek a telefonos videókat, mert úgysem hinnétek el, ha csak így leírom. Beállás, pici próba, kiderült, hogy nem kell a kínai népdalokat elénekelni itt sem, elég a lesz a gálakoncerten. A hangosítás ramaty, nem lehet megtolni rendesen, mert rögtön zörög a láda, de a koncert második felében ez már senkit sem zavart. 🙂 Legfeljebb a fejüket fogó hangtechnikusokat, akik éppen azon agyaltak, hogyan pótolják majd másnap a szétrepülő mélynyomókat. Mi szóltunk, benne volt a riderben, hogy mire számítsanak. Az ABC-nél gyakorlatilag már mindegy volt… 🙂
Ismét 2 ráadást kért a közönség, és most olyan szinten ment a sikítozás, hogy néha le kellett állnom meghallgatni, a többiek hol tartanak a dalban. Megsikítozták Barni és Gabcsi füttyszólóit, Tomi kikacsintását, és hát természetesen azt is, hogy Gergő egyáltalán beleszólt a mikrofonba. Beatles van vazze!!!

A koncert után kaptunk egy szusszanásnyi időt, amíg rávették a közönséget, hogy menjenek ki a teremből. 🙂 Komolyan beszélek. Pedig úgy jöttek ide, hogy kapnak kreditet, szokásos koncert, volt előttünk egy kórus is 3 dallal, szóval teljes csőbehúzás. Aztán nem akartak elmenni.

És ekkor következett az iszonyat. Kimentük dedikálni, 5 asztal, 5 toll és 5 férfi milliónyi vérre szomjazó rajongóval és kamerával szemben.
Először a bal szárnyat vették ostrom alá, programfüzetekkel és CD-borítókkal támadtak, melyeket Barni és Gergő rutinosan védett ki. A hátvéd szervezők próbálták az utánpótlást gyorsítani, támogatva minket a védekezésben. Néha jobbról és szemből fényjelekkel és kinyújtott kezekkel támadtak, akiket Tomival és Gabcsival gyorsan leszereltünk. Lassanként megvadult az ellenség, és a hátunk mögé lopózva stikában kihasználták szunnyadó figyelmünket, egy-egy fényképet lopva tőlünk, velünk.
Felpörögtek az események, a bal oldalról néha felhangosodó sikítás jelezte, hogy Barni és Geri leszerelő módszerei csak felhergelték a hömpölygő áradatot, így az egyre gyorsabban érkező papírokra be kellett vetni az egyszerűsített kézjelet, így is időt nyerve magunknak. Amikor látták, hogy előnybe kerülünk az aláírásokat tekintve, végre bevetették a nehéztüzérséget: az ölelkezőket. 🙂 Ez egy picit visszavett a lendületünkből, így ismét nyeregben érezhették magukat.
És akkor jött a pillanat.

Az a pillanat, amit sosem felejtek el.

Legbelül éreztem, hogy feladom. Oldalra néztem, lassítva láttam, ahogy Tomi egy újabb csoporttal birkózik, és csak ennyit tudtam neki odakiáltani: “Miiiind meghaaaluuuunk!!!”

Szerencsére ezt nem értették, csak mi derültünk jobb kedvre, és 1 óra kőkemény csata után a szervezők, mint megannyi kerub, villámló tekintettel verték vissza az utolsó csoportokat és kimentettek minket a vesztes pozícióból, majd az öltözőbe visszatérve az utolsó ember, mint aki lefutotta a maratont, csak ennyit mondott: Nyertünk? 🙂

Most ismét a szállodában vagyunk, ettünk egy jó kacsalevest (egész nap szendvicseken éltünk), és ismét beleszippanthattunk a Stinking Tofu 1 kilométerről is jól kivehető, émelyítő “illatába”. (Tudja mindenki, milyen a fehérje, vagy állatfeldolgozó gyár szaga nehéz nyári estéken? Na ez olyan, csak 100-szor erősebben, plusz mintha egy szögesdrótot használnál arcradírként! :-))

És most tényleg megpróbálom megszerkeszteni a videókat, hogy lássátok, nem kamuzok. Ha megvan, itt lesz a bejegyzés végén.