web analytics

Emlékeztek, amikor azt írtam, csak hadd aludjak egy kicsit? Az tegnap éjjel volt, és nem jött össze. Max. 3 és fél óra.
Botor módon még belenéztünk Steve Jobs OSX Lion bejelentésébe és az idő pikk-pakk elrepült, már megint fél 4 volt, mire ágyba kerültem.

Nem tudom, ki találta ki a fél 7-es kelést követő 15 óra programösszeállítását, de a nap folyamán gondolatban az összes felmenőjével megismerkedtem. Először is, el kellett érni a 8 órási vonatot egy fél órás taxi úttal, amit egy olyan sofőr mellett sikerült eltölteni, aki küldetésének érezte, hogy a bazári Casio szintikkel összetákolt, midis nyivogását megismertesse az utasaival, lehetőleg egy fül mellett elsütött fegyver hangerejével. Az erről készült videómat lásd a bejegyzés alján.
Kaptunk valami reggelit az állomáson Ray-éktől, de annyira összemosódik minden, hogy nem nagyon emlékszem, mit csináltam vele. Ha korán kell kelni, amúgy is elég antiszociális tudok lenni, úgyhogy most félek, hogy valakinek rögvest az arcába masszíroztam. Mindjárt meg is kérdezem Gabcsit… 🙂
A másfél órás utat átaludtam, majd kóvályogva, a többieket követve jutottam be a szállodába. Eddigre már szépen elkezdett zuhogni az eső, mivel a tájfun széle érintette Tajvant. Ekkor jött a jó hír, hogy reggel 9.30 van, és a szobákba csak dél után lehet bemenni, de ne izguljunk, szerveztek nekünk egy városnéző buszt. Óóóó, jeeee!

Őszinte mosoly az arcomon. 🙂 Az első alkalom, hogy fejben elküldtem egy pár tajvanit a francba. (Azok pedig bután néztek, mert nem értették, mit magyarázok).

Szóval 10 után egy kicsivel felpakolták az összes együttest (Niniwe, Klangbezirk, Vocaldente, Fool Moon) egy buszra, ami a helyi igényeknek megfelelő mértékű csicsával volt díszítve (értsd: giccsparádé), és egy gyors tengerpart-halkaja vagy hegy-tradícionális kaja szavazás után elindultunk hegynek föl. Mondanom sem kell, az eső egyre nagyobb intenzitással ömlött, és mire felértünk a hegyre, muszáj volt egy helyi árusnál “Tudom mit tettél tavaly nyáron”-esőkabátokat vásárolnunk. Szerintem amúgy direkt összedolgoztak a helyi piac fellendítése érdekében… 🙂

Kiszálltunk, és elindultunk egy nagyon hangulatos falucska szűk sikátorában, ezernyi árus és étterem között, egybe épült tetőszerkezetek és erkélyek alatt a szakadó esőben, hogy beüljünk egy étterembe, ami arról volt híres, hogy a faluban forgatott népszerű tajvani filmben (Szomorú város a címe) ott ettek a főhősök. Hurrá! Mire eljutottunk addig, nyilván bőrig áztunk, a cipőknek, nadrágszáraknak annyi volt.
Valahogy bepréselődtünk a kis vendéglátóipari egységbe, és egy-egy asztalhoz 10-12-en tömörülve megkezdődött a helyi ízek kavalkádja és Tomi kálváriája. Ő meg én gyakorlatilag csak a rizst tudtuk megenni a feltálalt ételekből.

A második alkalom, hogy csatlakoztattam néhány további felmenőt a fent felsoroltak mellé. 🙂

Ebéd után mondták, hogy akkor másfél óra múlva az utca elején találkozunk. Ez a táv kb. 5 és fél perc alatt megtehető, így a maradék 84.5 percre a srácokkal kitaláltunk egy jó kávézást egy igen kiváló és elegáns étteremben. Gabcsi készített fotókat, majd felrakja, én meg csak beszélek.
A sok átázott acappella énekest, aki nyilván mind a hangjával dolgozik, egy -10 fokra légkondícionált busz várta, amivel 1 óra alatt visszatértünk Tajpejbe a szállodához. A szálloda sajnos megint a drámai, lassú internetes, kényelmi funkcióktól megfosztott, szánalmas roncs, de közölték, hogy nem kell sok időt tölteni itt, mert 1 óra múlva indulunk a welcome party-ra, ahol 2 dalt is kellene énekelni.

A harmadik alkalom… 🙂

Ezalatt az idő alatt – a megszárítkozás mellett – összeállítottam a holnapi workshop anyagát, mely ezt a címet viseli: Fool Moon – from sheet to performance.
Aztán indulás a partyra, ahol mindenki mezítláb és zokniban volt (csak így lehetett belépni). A helyi CEO-k tartottak egy kis beszédet, kaptunk sok finom és különleges ennivalót (volt sushi, gyümölcsök és mindenféle édesnekvéltség), elénekeltük a dalokat, kaptunk ajándékot (egy kicsit féltem, hogy cserébe az eddigiekért egy könyv lesz az ajándék, benne az összes tajvani lakos aláírásával), dumáltunk az együttesekkel, aztán hazataxiztunk.
Barnit megkértem, hogy állítsuk össze a Keynote prezentációt, de ő már annyira álmos volt, hogy miután tompahangú, bevérzett szemű C3PO-ként engedelmesen fordította a 2 millió közlési forma közül a magyart angolra, némán nyugovóra tért.

Én is borzasztó álmos vagyok már. Ismét fél 2 van, úgyhogy megyek is aludni.