web analytics

Először is azzal kezdem, mivel sokan kérdeztétek, hogy Barni fényképezőgépe még akkor előkerült, a kapunál várta őt.
A másik dolog, hogy őszintén bevallom, ajándékvásárlással rettentően el vagyok maradva, mert eddig még annyi időnk sem volt 2 hét alatt, hogy bemenjünk egy normális boltba. Csak a repülőtereken tudtam volna bármit venni, az viszont horror áron van.
A harmadik dolog pedig, hogy nagyon izgi lesz a holnapi napunk, mert Japán déli részén már tombol egy tájfun, amelyik erre jön. A tajvani barátaink küldik az íméleket, hogy úgy látszik, a tájfun mindenképpen részt akar venni a turnénkban, nem tudtuk csak úgy lerázni Taiwanban, majd Szingapúrban. 🙂

Miután nyugovóra tértünk a W-Nap után a kellemes, igen felszerelt, de japán méretekhez igazított szállodánkban (minden patent, de egy bőröndöt már nem tudsz kinyitni), reggel 11-kor keltem, hogy felkészüljek Gabcsi érkezésére.
Évi ment el érte a reptérre, és ahogy ígérték is, Gabcsi kopogott az ajtón fél 1 körül. Röviden összefoglalta nekem az előző napi bonyodalmakat, ha akarja, ő majd leírja a blogban, de annyi kiderült, hogy azért nem pörögtek még jobban a dolgok, mert várni kellett a nagykövetség nyitására, aztán a fényképbolt nyitására, aztán a fotó elkészítésére is. De minden nagyon gördülékenyen ment, még arra is volt ideje, hogy most a képünkbe dörgölhessen egy fotót, amely róla készült a luxusszálloda tetején, ahova minket már olyan későn nem engedtek fel. 🙂
Szóval Gabcsi megérkezett, 1 órakor pedig Évi jött értünk, hogy elvigyen egy hagyományos japán ebédre. Aki nem tudná, vagy még nem említettem, Évi a csoporttársam volt a főiskolán és az egyetemen is, és elsősorban neki köszönhetjük, hogy most koncertezhettünk Japánban. Nagyon keni-vágja a japán nyelvet, elszórakoztatott minket mindenféle érdekes dolgokkal is. Mondta, hogy a recepciós és más hölgyek azért beszélnek magasan, mert az az udvarias. Ha már a normál hangmagasságodon szólalsz meg, azt hiszik, meg vagy sértődve valamiért. Ekkor vált érthetővé, hogy miért nézett rám zavarodottan a recepciós lány, amikor begyújtottam a reggeli, oktávval lejjebb döngetős basszus megszólításomat: “Helloooo”. Nyilván azt hitte, most vérfürdőt akarok rendezni. 🙂
(Ma fültanúja voltam ebéd közben annak is, hogy az emberek itt szívják az orrukat, az orrfújás pedig udvariatlan.)
Elvileg mindannyian tanulnak angolul, de annyira nem megy nekik a nyelv, hogy Evics figyelmeztette Barnit, valószínűleg semmit nem fognak érteni abból, amit koncerten fog beszélni. Erre már tudjuk amúgy a gyógymódot, ami kb. úgy néz ki, hogy Barni ilyesmit mond “Szövlövtyik magnagszem fájértnyúz” és úgy hangsúlyoz és gesztikulál, hogy a végén nevetnek, bármit is jelentsen az előző mondat. Higgyétek el, ez eddig mindenhol bejött, Taiwanban 10-szeres hatással.
Én pedig úgy találkoztam az angol ilyen típusú nem beszélésével, hogy erősen kalimpálva magyaráztam a recepciósnak, hogy fel szeretnék hívni egy számot a hotelen belül, a reakció pedig: pislantás, zavarba ejtő mosolygás, lelkes “hai” fejhajtással, egérfogak megcsillanása és áll értetlenül.
Mondom telefonálni szeretnék, fel, az egyik barátomnak. Bólintás, lelkes “hai”, mosolygás, állás értetlenül. Ekkor döntöttem el, hogy szólok Barninak, hogy hagyjuk ki a cizelláltabb poénokat a műsorból. 🙂

Évi érdekességeket rendelt nekünk a japán étteremben (nyilván japán az étterem Japánban… na mindegy), nagyrészt rántott zöldségek, kis rántott hal volt a menü, valamint egy füstöltszalonna ízű leves. Vagy mi. Volt még nyársra húzott bab és az elmaradhatatlan rizs is.
A legütősebb élmény számomra mégis az volt, hogy a felszolgáló lánynak rendesen japán manga sztereotípia hangja volt. Olyan, mint a Kill Billben, amikor a kislány elmeséli, hogy hogyan mészárolták le a családját. Tudjátok, az a copfos, iskolás uniformis hangú. 🙂
Én azt hittem, ez túlzás a filmekben, de mostmár tudom, hogy kőkemény valóság.
Miután végeztünk, akadt még egy kis idő, hogy a szállodában rendbe szedjük magunkat. Visszasétálás közben megállapítottuk, hogy ez az esős, 14 fokos idő ki fog tartani holnapig, szóval melegebb cuccra lesz szükség. 4-kor összeszedtük a cuccokat, a hangcuccot a szállodában hagytuk, mert úgysem használhattuk volna (törvényileg szabályzott frekvenciahasználat és áramtranszformálási lehetőségek vannak), és elindultunk a koncertterembe.
Ahogy néztem, az építkezés színei és jellege majdnemhogy Budapest külváros feeling, emeletes házakkal, kicsit lekoszlott, szűkös épületekkel, de kínos tisztaság van mind az utcákon, mind az ételek és csapvíz tekintetében. Építkezni nem tudnak, pillanatokon belül lehűlnek a lakások, mivel papír és farostlemez a fő alapelem a gerendák között. A koncertterem egy nagyon szép épületben volt, kb. 300 férőhellyel, ebből 250-et adtak el aznap estére. Évi azt mondta, hogy ez nagyon jó hétköznapra egy ekkora városba (Kanazawa 600.000-es). A helyszínen, míg Peti beizzította a technikát, végre volt alkalmunk megismerkedni a rendezvény szponzorával, egy zenerajongó buddhista pappal, Nakano szannal, akinek köszönhetjük, hogy az előző napi bonyodalmak boldogabb befejezést kaptak. A másik szervező egy idősebb néni volt, Miyagi szan, aki koncerteket hoz össze, a nyugdíja mellett most ebből él, de régen egyetemi tanár volt, azok pedig itt állati jól keresnek. (!!!)
Az öltözőben várt minket Évi kolbászos szendvicse, kávé és egyebek, szóval azt sem hagyták, hogy kívánságaink legyenek, mert már azelőtt teljesítették, mielőtt gondoltunk volna rá. 🙂 Aztán merényletet követtünk el Evics ellen, és rávettük, hogy majd a “Szerelem, szerelem” első részét ő énekelje. Mondták, hogy ázsiai szokás szerint, itt is pontosan kezdődik a koncert, és időre be is kellene fejezni.

Elég nagy sikerünk volt (Évinek is), az előzetes “ne ijedjetek meg, ők max. majd bólogatnak, nem ujjonganak” helyett szépen, derekasan ordították, hogy “Mana-mana!”. 🙂 Kétszer visszatapsoltak minket, aztán felvásárolták a CD készleteinket, dedikáltatták és hazamentek.
A szervezők boldogok voltak, hogy ilyen jól sikerült minden, és egy gyors hoteles lepakolás után elvittek minket Évi kórusának klubjába, törzshelyére, ahol mindenféle finomságokat készítettek nekünk. Evics csinált keksztekercset is, ami külön öröm volt a sok édesszerű édesség után. Igazi tömény otthoni íz.

Hihetetlen kedvesség vett minket körül, a kórus megcsillantotta tudását (elsők lettek egy országos versenyen ám!), és elénekelték a “Tó szunnyadó”-t ékes magyarsággal. A buddhista pap énekelt egy indiából tanult buddhista éneket, egy másik csávó pedig helyi japán dallamokat adott elő zongorakísérettel. Közben ettünk, ittunk, mi is énekeltünk (én még zongoráztam is), aztán szépen lassan elindultunk hazafelé. A végén pedig megríkattuk Nakano-t egy Wedding Day-jel (ez mindig bejön).
El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok nekik, hogy megszervezték, hogy eljussunk ide, és a nehézségek ellenére is ragaszkodtak hozzánk.

Azzal viccelődtünk a koncert előtt, hogy Évi mesélje majd el a közönségnek, hogy 10 évvel ezelőtt, amikor a Fool Moon alakult, az első az volt, hogy menni kell Japánba. Ismertük Évit, bemutattuk egy srácnak, akiről tudtuk, hogy megy Japánba dolgozni, ő bekapta a horgot és elvette feleségül. Aztán kiköltöztek, Évi lassanként beszivárgott és beépült a társadalomba, és mostanra elismert előadóként és kórusvezetőként simán elintézte, hogy mehessünk koncertezni. (Ez emlékeztet a Remény Rabjaira amúgy). 🙂

Este még rendeztünk egy kis turné félút elszámolást Barnival és Gabcsival, aztán 3 körül lefeküdtünk aludni.
Ez volt eddig a turné legjobb napja.