web analytics

2010.10.27. Este 8 óra

– Would You take a picture of me? – kérdezi a szingapúri SkyPark kilátó 56. emeletén egy srác egy amerikai turistától.
– Yes of course! – hangzik a válasz és látszólag hozzáértő módon a következő képet készíti:

Ez a kép rólam készült egy egészen viszontagságos nap után…
Na de ne szaladjunk ennyire előre…

2010. 10.27. Reggel 7 óra

Kb. 2 óra alvás után Barni a szokásos becsekkolási procedúrán próbálja túljuttatni a csapatot a szingapúri reptéren.
Ezért tehát minden útlevelet az arcképes oldalnál kinyitva elkér mindenkitől.
Miután én is odaadom, Barni átnyújtja a repülőtéri alkalmazottnak.
Mivel a sorban hátul állok, először csak annyi tűnik fel, hogy Miki valamit morog, hogy az Ő utlevelét nagyon nézegetik. Ekkor közelebb megyünk és látom, hogy nem a Miki, hanem az én útlevelemet mutogatják két darabban és értetlenkedve néznek, hogy hogy adhatunk oda egy olyan útlevelet, amiből ki van szakadva az arcképes lap!
Mi persze ugyanannyira meglepődve nézünk rájuk, mivel mikor még odaadtuk, egyben volt.
Barni el is magyarázza, de persze nem hisznek nekünk és tagadják, hogy nekik bármi közük is lenne ehhez.
Lassan kezdünk felébredni…
Hosszas huzavona után hívunk egy illetékes embert, ő valami határőr, vagy vámos lehet, aki miután Barni elmondja, hogy nem a mi hibánkból történt a dolog, fenyegetően visszakérdez, hogy mi most azzal gyanusítjuk őket, hogy kitépték azt a lapot? Mindezt úgy, hogy azt érzzük, ha erre most azt mondjuk, hogy igen, akkor ott a helyszínen fejbelő minket.
5-10 perces magyarázkodás és udvariaskodás után közlik velünk, hogy ezzel az útlevéllel nem lehet felszállni a gépre.
Ekkorra már teljesen felébredek és az idegtől kezdek remegni.
Gyorsan kitaláljuk, hogy mi lehet ilyenkor a legjobb megoldás.
Én Szingapúrban maradok, a többiek mennek tovább és miután sikerül valahogy a magyar konzulátuson egy ideiglenes útlevelet csináltatnom, megpróbálom utolérni a többieket.
Szép kis terv, de sajnos nem tehetünk mást…

2010.10.27. Reggel fél 8.

Miután az információnál megtudom a konzulátus címét, taxiba szállok és elindulok a konzulátus felé.
– Icc öbát tánti mini tu ge te! (It’s about twenty minutes to get there!)
Hangzik a taxis szájából.
Érdekes egy ország, ahol az angol a hivatalos nyelv, de majdnem mindenkinek olyan a kiejtése, mint egy utolsó orosz fapados járat stewardess-ének.
A taxis közli, hogy a konzulátus csak 9-től van nyitva.
Miután megérkezem a helyszínre, ami egy bevásárlóközpont, beülök a helyi Starbucksba és a harmatgyenge nettel elkezdek intzkedni.
Kilenckor felmegyek a konzulátushoz, ami a 29. emeleten van.
Itt a csöngetés után kijön egy szingapúri hölgy, aki közli, hogy ma nincs ügyfélfogadás!
Mivel ezt nem tartottam nagyon elfogadható opciónak, elkezdtem megyarázni, hogy mi történt. Sőt, odáig folyamodtam, hogy azt is elmeséltem, hogy a szingapúri koncertünkön a Nagykövet felesége is ott volt.
– Ááááá, fu mu?
– Yes.
Reménykedtem, hogy jól értem…
A hölgy mondja, hogy ok, akkor jöjjek vissza 10-kor. (Jusuhettukámbeketten.)
Vissza Starbucks.
10-kor a bevásárló központ előtt 3 fiatalembert látok meg, akik magyarul beszélnek. Ráadásul az egyik még ismerős is! (Később kiderült, hogy egy suliba jártunk Szegeden…)
Mivel már hallottak rólam, elküldenek igazolványképet csináltatni.
Itt a hölgy közli, hogy egy órát várni kell, mert még nem érkezett meg a nyomtatója.
(Juhettuvétforánáörbikomáprinteriznáthirájtná!)
Vissza Starbucks.
Negyed 12-kor végre elkészül az igazolványkép, amit felviszek a 29-re.
Itt egy szinpatikus úriember közli, hogy 1-2 órán belül elkészül az útlevelem.
Vissza Starbucks.
(Lassan fizethetnének nekem a reklámért…vagy legalább azt a liter kávét…)
2 óra várakozás után nem bírom tovább és felmegyek, hogy ott várjam ki a dolog végét.
De szerencsére kb. pont akkor készül el, mire felérek.

2010.10.27. Délután fél 3.

Évi szkájpon keresztül megadja egy pár repülőtársaság címét és elérhetőségét.
És egy összeget, amitől majdnem elájulok. 200.000 Yen körül tud repjegyet Japánba, ami átszámolva majdnem félmillió forint…
Én inkább úgy döntök, hogy nem taxizok el minden egyes címre, mert az megintcsak a költségeinket emésztené.
Ehelyett inkább megpróbálok találni egy utazási irodát a bevásárló központban.
Találok is egyet, Loko Poko néven, és oda is ülök az egyik ügyintéző hölgyhöz, Bernice-hez.
Az iroda 6-ig van nyitva, és én kb fél4-től fél 6-ig le is foglalom szegényeket.
Ez alatt Bernice mindent elintéz, 1400 szingapúri dollárért kerít jegyet egyenesen Japánba (ami kb. 210.000 ft), és még az iPhone-ját is kölcsönadja, hogy arról skype-ozhassak.
Vissza Starbucks.
Illetve ezúttal már egy éttermet választok, mert megéhezek.
A gép indulásig van még kb. 6 órám, de igazából ezek után semmi kedvem semmihez.
Eszembe jutnak az éjszakai séta alatt látott SkyWheel és SkyPark monumentális látványai.
Lehet, hogy soha többet nem fogok ebbe az országba eljutni…
Szóval egy taxiba vágom magam és irány a SkyPark.
A portánál meg tudom beszélni, hogy otthagyjam a csomagjaimat. Csak a fényképezős táskámat viszem magammal. Így utólag úgy érzem érdemes volt… 🙂

2010.10.27. Este 22 óra

A kihalt reptér csendjét hirtelen az információs tábla kerregése töri meg.
Reménykedve, hogy innentől kezdve semmi hasonló probléma nem merül fel, becsekkolok, majd felszállok a gépre.
A többi már tudjátok…
Viszont látásra pajtások! 🙂