web analytics

Ismét 6.30. A hangom kezdi nagyon nem bírni ezt a megterhelést, a Call Me Al-lel mostmár minden koncerten gondjaim vannak, de még megúszós a dolog. Miután feltápászkodom, bemegyek a zárhatatlan ablakú fürdőszobába, ahol a leesős ajtós zuhanyfülkében kb. 5 percet várok a meleg vízre. A házigazdáink elláttak minket tenyérnyi törölközőkkel, fogkrémmel és még fogkefével is. Bepakolom a CD-ket és a fellépős cuccot a táskába, aztán kikapcsoljuk a légkondit, amit folyamatosan járatni kell 29 fokra állítva, hogy a fűtés nélküli lakásban elviselhető szobahőmérséklet legyen. Leadjuk a háziasszonynak a mosnivalókat, majd kimegyünk a lépcsőházba, amelynek a lépcsőfordulós része 28 emeleten keresztül tulajdonképpen nem lett elkészítve. Tehát minden emelet kövezve, lakók mindenhol, de a lift működésképtelensége esetén 28 emeletet szerkezeti betonon kell megtenni. Az utcán már vár minket két autó, nyilván bárhol megállva a soksávos úttesten, amellyel 2 és fél órát autózunk Wuxi városába. Ezt átaludtam.

A mai fellépés helyszíne a város plázája, ahol egy kör alakú, szökőkúttal körbevett színpadra hátuljára függesztették fel a Fool Moonról készült óriásplakátot. Először az irodákba megyünk, ahol kapunk kávét és vizet, az erkélyről pedig végignézhetjük a szomszédos iskola udvarán megkezdett reggeli tornát. A kb. 500 úttörőnyakkendős gyerekről gyerekkorom jutott eszembe, és vezetőinkkel meg is beszéljük a régi élményeket. Miután a tanulók rendezett sorokban felvonulnak az iskolába, az udvar egy szögletében elkezdődik a nunchaku-s tornaóra.
Átvonulunk a színpadhoz, ahol Gáti Peti megpróbálja megfejteni az EV és JBL hangfalakat, hogy kihozzon belőlük valami emberi füllel is értelmezhető hangot, mert pillanatnyilag úgy szólnak, mint egy lábasfedővel kantában fogvatartott grizzli halálhörgése. Ez időt vesz igénybe. Először el kell távolítani a fedőt, aztán kivenni a grizzlit, a kantát kicserélni egy tikfadobozra, grizzlit visszarakni pár tücsökkel, majd nyomunk rá egy kis szubot. 🙂 Szóval nem könnyű, közben akad idő a helyi Apple boltba benézni, ahol a világ legalacsonyabb almás áraival találkozhat az ember. Csak egyet mondok: iPad 116 rugó?
Miután Peti vezényletével a helyiek szétszerelik, majd újra összerakják a cuccot, elkezdődhet a beállás. A pláza központi csarnokában olyan visszhang van, hogy az az első, hogy a lábmonitorokat lehúzatjuk, a külső hangerőt mérsékeljük, és a fülmonitorokat mindkét fülünkbe berakjuk. Talán így túlélhető lesz ez a másfél óra. Miután 20 perc állítgatás után feladjuk a szebb hangba vetett reményünket, felvezetnek minket a legcsicsásabb étterembe, ahol az áruház menedzserével együtt ebédel a csapat, a kísérők, de még a sofőrök is.
Most sem tudtam nagyon sokat enni a körasztalon folyamatosan elforgó tálakból, mert nagy részük csípős. Kaptunk libalábat mártásban, nyúlcsontot némi húsmaradékkal, sofakfajta zöldséget, babot, és egyfajta üdítőt: Kólát. Azt is kínai felirattal. 🙂 Zárásképpen éneklünk a menedzsernek, majd visszamegyünk a helyszínre és elkezdjük a koncertet néhány bámészkodó, vásárolgató embernek, pár székeken üldögélő elszántnak és úgy egyáltalán bárkinek. Azt hittem, ezeket a fajta élményeket otthon hagytuk, de sajnos rá kell döbbennem, hogy nem mindenhol a tajvani közönség vár minket. Másfél óra szenvedés után mégiscsak eladunk pár CD-t, a szervezők azt mondják sikeres volt és sokan néztek minket. Én nem láttam őket, mert amikor kínosan érzem magam a színpadon, inkább becsukom a szemem.
A koncert után a szervezők úgy gondolják, most valami igazán nyugatit fognak velünk etetni, és levisznek a szomszédos Pizza Hutba, ahol halas pizzát fogyasztunk (Igyekeztek. Nem jött össze. De még így is ez volt a legfogyaszthatóbb kaja az elmúlt napokban). 🙂
Búcsúzás után bevágódunk az autókba, és visszaszáguldunk Shanghaiba, ahol az előző napi piacra már nincs idő, mert bezár, viszont a folyó partjára kimegyünk. A folyó mentén a mi oldalunkon európai stílusú házak vannak, tornyokkal, bank épületekkel, egy kicsit Budapestre hasonlító építkezéssel, míg a másik oldalon felhőkarcolók és egész házfalakat beborító fényreklámok villódznak. Fotózás, sétálás, metrózás a szállásra.

Még egy program vár minket, Józsi bejelentkezett, hogy mégis Shanghajban maradt, úgyhogy ha akarunk, egy 1 órás sörözést beiktathatunk este. Kevés hezitálás után (melyet leginkább a másnapi szöuli koncert okoz) taxiba pattanunk öten, plusz Christine és a megadott városközponti bárba hajtunk. Először ez sem volt könnyű, mert 3 taxis sem tudta, hova kell menni.
A bárban egy kínai csávó countryt énekel egész jól, tele van európaiakkal és amerikaiakkal, mi pedig leülünk egy sarokba, és hallgatjuk Józsi történeteit Kínáról és Shanghajról. Pl. hogy most van vége az Expónak, és a kis zugárusok újból kinyitották a kis boltok ötször akkora hátsó részeit, ahol milliónyi másolt DVD várja az érdeklődőket, már a filmek bemutatása után pár órával. Vagy hogy pillanatokon belül válnak legrosszabb lakások milliós négyzetméteráron eladhatóakká, csak azért mert hirtelen felkapott lesz egy utca.
Józsival megbeszéljük, hogy bedobjuk Tomit a színpad sűrűjébe, és ráveszi az énekest, hogy engedjen neki két dalt előadni, míg én Tomit fűzöm. Nem volt nehéz mondjuk. 🙂
Elképesztő, hogy Tominak még egy ilyen fárasztó nap éjjelén is milyen hangszíne és magasságai vannak. Állat módon elénekelt egy Brian Adams és egy Sinatra számot, majd a tapsok learatása után (jó nagyot kapott!) összeszedelőzködünk és hazamegyünk.
Christinnel tisztázzuk a holnapi indulást (5.30-as kelés!), majd elbúcsúzunk.
Már nem pakolok össze, inkább összegyűjtöm a tiszta ruháimat és lefekszem aludni. Lent, az utcákon mindenki dudál és kiabál, az ablakon süvít be a szél, a légkondi pedig nyomja a meleget az arcomba.